Nem tudom, mi van...

Nem tudom, mi van ma velem, reggel óta képtelen vagyok magamhoz térni... A héten már kétszer vittünk cuccot anyuékhoz, ma is mentünk volna, de képtelen vagyok pakolni. És hol van még a vége....

A június 16án igényelt útleveleink tegnap megérkeztek. Szokatlan ez a gyorsaság. 

Egy bölcs gondolat

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

 (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

Andris - Breaking News

Andris anyuéknál, a mai telefonálás alapján "jól vagyok, mindenfélét csináltam és csak kényeztetnek." Szó szerinti idézet a kisfiamtól. :D

Búcsúk

Csomagolunk, most éppen Andris holmiját, ma ő már anyuékhoz költözik. Annyira hisztis és értetlen lett az utóbbi időben, rá is átragad a feszültségünk, én is türelmetlenebb vagyok...nem jó ez igy. Csütörtök este sokat beszélgettünk, ugye tudja hogy mi elmegyünk és ő anyuéknál marad a nyáron, elmondtam neki, hogy szeretjük és vissza fogunk érte jönni, és nagyon fog hiányozni, de jó lesz neki a mamiéknál. Erre az én okos nagyfiam azt mondta, ha majd nagyon hiányzunk neki, akkor bemegy a dédihez és megnézi az esküvői képünket. :)

Kavarognak bennem az érzések, azt hiszem eddig meglepően jól viseltem-viseltük ezt, most a végén a papirokat, orvosokat intéztük, beszereztünk mindenkinek fél éves gyógyszertartalékot, Andris közgyógyára irattam calcimuskot, algopirint....Furcsa lesz innen elmenni, imádom a várost, a hangulatát, végülis 32 évemből 14et itt éltem le, és eleve a város miatt jöttem ide főiskolára.
Ráadásul nincs jogsim igy apát, és mivel oviszünet van(ill. összevont csoport 48 kiscsoportossal) Andrist is vonszolnom kell mindenhova.... Szerdán Szigetváron jártunk, Okmányirodában, még személyije is lesz a kicsi fiamnak. 

Annyi dolog köt Pécshez, rámjön a bőghetnék ha eszembe jut... Itt lettem először úgy igazán szerelmes, lila köddel, meg pillangókkal a gyomromban, itt ismertem meg a férjemet, házasodtunk össze, itt vesztettem el az első babámat, itt született Andris...Tiszta bőgős-szentimentális lettem, én, aki sosem voltam az....

Péntek este felmentünk a Tv-toronyba, elszorult a torkom ahogy körbesétáltam. Olyan búcsú-szagú az egész... Csodálatos ez a város, de sajnos lehetőségeket nem ad, olyant nem, amivel élni, túlélni lehetne. Olyant, amivel majd évek múlva Andris elé állhatok, hogy itt van fiam, el tudlak indítani az életben. Nem ad esélyeket sem, egy méltó, élhető életre. Egy kistestvérre Andrisnak, mert itt, most sajnos nem tudunk babát vállalni, pedig a szívem szakad meg érte.... És Andrisnak sem ad esélyt, hiszen ha maradunk, nem fogom tudni taníttatni. És nincs esély arra sem, még ha mindketten találunk is Pécsen munkát, hogy a szüleinket segíteni tudjuk, ha ők rászorulnak majd. Mert rá fognak. 

 A Tv-torony után, ahol Andris még sosem járt, és nem is nagyon fog már,  beültünk vacsizni, majd felsétáltunk a Széchenyi térre, fagyiztunk, elmentünk a Színházig. Olyan jó volt, olyan békés.... Elképesztő egyébként, este 9 után értünk fel a Széchenyi térre, és olyan nyüzsgés volt, a kávézók teraszai zsúfolva, ezt is szeretem itt.

 

Az utolsó ovis napja ebben az életben....

Apával a játszin

TV torony tetején

Sétatér

 Az emlékeim, a múlt ideköt, sosem fogom elfelejteni, hol sétáltunk át éjszakákat beszélgetve, vagy ültünk a Kálvária domb lépcsőjén olyanokkal, akiket nem láttam már 10 éve, de még eszembe jutnak. Az első fősulis év, a szerelmek, a bulik, a csalódások, amikor azt hittem, nem lehet túlélni, hogy mégsem szeret. Amikor ott jött a szerelem, ahol a legkevésbé sem vártam. A fájdalmat, amikor vége lett és a reményt, hogy mégiscsak van élet utána. Barátok lettünk, és barátokat szereztem általa. Igazi barátokat, akikkel hosszú kihagyott évek múlva is ugyanolyan féktelen kölyökként tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. És elvesztett barátokat, akiket az idő sem tudott elfeledtetni. Akik túl korán, túl fiatalon mentek el. Pedig neki is volt része abban, hogy megismertem a férjemet, hiszen kollégák voltak, ő hozta el ABBA a buliba. Ennek már 12 éve. Nem szerelemnek indult, részemről nem, én csak az időt akartam eltölteni, nem akartam egyedül lenni. De beleszerettem, és alig 3 hét után gyakorlatilag együtt éltünk. Október elején ismerkedtünk meg, mint anyósomtól megtudtam, karácsonyra haza akart vinni magával. Szeptemberben 9 éve leszünk házasok. Mennyi esély volt rá, hogy én, aki Somogy déli részén laktam, és a férjem, aki Nyírbátorban, pont Pécsen kerüljünk össze? Nem sok.... És most együtt megyünk neki a világnak, és valahol megnyugtat az, hogy nem leszünk egyedül. Sokan aggódnak, hogy Andrissal de nehéz lesz, semmi segítség, senki ismerős. Ketten leszünk. Nem egyedül.... 

Bármilyen nehéz is most ez az időszak, vigasztal, hogy merünk változtatni. Igaz, a körülmények kényszerítenek rá, de én még mindig hiszem, hogy semmi nem történik ok nélkül. Mindennek oka van az életben, legfeljebb ott, akkor, amikor megtörténik velünk, még nem tudjuk, mi az. De előbb-utóbb mindig kiderül. :D