2012 nyár

Változások

Robi elutazott, és én nem mentem vele... És egyenlőre nem is megyek, hiszen munka nincs itt, de ott sem, szerencsét próbálni meg elég egy embernek....Én maradok Andrissal, egyenlőre biztosan, anyuéknál. Ő szeptemberben itt kezdi az ovit, és a többi majd alakul, még nem tudni, merre és hogyan.

Kis magyar valóság

Tudom, nem politizálunk, igy csak leirok egy történetet. Adott egy kisvárosi kórház, ahova nem utaltak be beteget tegnapelőtt, mert nem volt orvos, aki felvegye. Tegnap 7re bevitték, a hozzátartozó tolta el ekg-ra, uh-ra, mellkasröntgenre, mert nem volt betegtologató, fél 12kor került ágyba. Ma vizsgálat közben meghalt. A nagymamám volt. És hiába tudom, hogy már hónapok óta nem volt jól, és cukorbeteg volt, meg szívbeteg és a veséje is tönkrement a cukortól, meg az a 78 év.... De bennem van, hogy mi lett volna, ha....

MIÉRT?????

Nem tudom, mi van az emberekkel...Tele vannak irigységgel, kárörömmel, vagy csak a féltés beszél belőlük? Az utóbbi napokban-hetekben ha szóba kerül, hogy elmegyünk, mindig megkapjuk, hogy hát ott is nehéz lesz, haza fogtok jönni, én nem mennék, hogy tudjátok itthon hagyni a gyereket.....

Mintha két felnőtt ember nem tudna felelős döntést hozni.

Elegem van abból, hogy olyan emberek is belebeszélnek, akiknek a véleménye nem érdekel, mert szinte nem is ismerem őket. De nem biztatnak, áááááá, inkább meg akarnak ijeszteni, el akarják venni a kedvünket.

Miért nem lehet együtt örülni a másikkal? Miért nem lehet biztatni? Vagy csak simán befogni a számat, ha nem egyezik a véleményünk???? Miért kell lehúzni, elbizonytalanítani, egyáltalán belebeszélni?????

A bátyám felesége is meg van kergülve,hogy Andris anyuékhoz költözött, hogy ott is marad és valószínűleg az oviévet ott kezdi, ha nem tudjuk augusztus végén elvinni. Állandóan azzal van elfoglalva, hogy hova tesszük a cuccainkat, hogy tudjuk Andrist itt hagyni (pedig nem lehet rossz helyen, ha ő is anyuéknál hagyja a gyerekeit....), hogy Andris visszabeszél (amit az érintett felnőttek le is tudnak rendezni vele). Mintha attól félne, hogy az ő gyerekeinek így kevesebb figyelem, szeretet, ajándék, vagy nem tudom mi jut. Pedig pont Anyu az, aki kínosan figyel erre.

Tudom, hogy Andris messze van a tökéletestől, és őszintén, ennek örülök is, hiszen gyerek, és ez a dolga, hogy gyerek legyen. A szüleim és a nagymamám, akikre rábíztam, szeretik és tudom, hogy jó helyen van, vigyáznak és figyelnek rá, segítenek neki ezt átvészelni, hiszen ez az egész felette sem múlik el nyom nélkül. A legjobbat akarják neki. Ugyanúgy, ahogy tesóm gyerekeinek is, és tették is ezt, amikor neki volt szüksége segítségre. Attól félek, lassan tele lesz a bugyrom, és rá fogom borítani az egészet a sógornőmre, és abban-tapasztalat-nem lesz köszönet....

Nem tudom, mi van...

Nem tudom, mi van ma velem, reggel óta képtelen vagyok magamhoz térni... A héten már kétszer vittünk cuccot anyuékhoz, ma is mentünk volna, de képtelen vagyok pakolni. És hol van még a vége....

A június 16án igényelt útleveleink tegnap megérkeztek. Szokatlan ez a gyorsaság. 

Egy bölcs gondolat

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

 (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

Andris - Breaking News

Andris anyuéknál, a mai telefonálás alapján "jól vagyok, mindenfélét csináltam és csak kényeztetnek." Szó szerinti idézet a kisfiamtól. :D

Búcsúk

Csomagolunk, most éppen Andris holmiját, ma ő már anyuékhoz költözik. Annyira hisztis és értetlen lett az utóbbi időben, rá is átragad a feszültségünk, én is türelmetlenebb vagyok...nem jó ez igy. Csütörtök este sokat beszélgettünk, ugye tudja hogy mi elmegyünk és ő anyuéknál marad a nyáron, elmondtam neki, hogy szeretjük és vissza fogunk érte jönni, és nagyon fog hiányozni, de jó lesz neki a mamiéknál. Erre az én okos nagyfiam azt mondta, ha majd nagyon hiányzunk neki, akkor bemegy a dédihez és megnézi az esküvői képünket. :)

Kavarognak bennem az érzések, azt hiszem eddig meglepően jól viseltem-viseltük ezt, most a végén a papirokat, orvosokat intéztük, beszereztünk mindenkinek fél éves gyógyszertartalékot, Andris közgyógyára irattam calcimuskot, algopirint....Furcsa lesz innen elmenni, imádom a várost, a hangulatát, végülis 32 évemből 14et itt éltem le, és eleve a város miatt jöttem ide főiskolára.
Ráadásul nincs jogsim igy apát, és mivel oviszünet van(ill. összevont csoport 48 kiscsoportossal) Andrist is vonszolnom kell mindenhova.... Szerdán Szigetváron jártunk, Okmányirodában, még személyije is lesz a kicsi fiamnak. 

Annyi dolog köt Pécshez, rámjön a bőghetnék ha eszembe jut... Itt lettem először úgy igazán szerelmes, lila köddel, meg pillangókkal a gyomromban, itt ismertem meg a férjemet, házasodtunk össze, itt vesztettem el az első babámat, itt született Andris...Tiszta bőgős-szentimentális lettem, én, aki sosem voltam az....

Péntek este felmentünk a Tv-toronyba, elszorult a torkom ahogy körbesétáltam. Olyan búcsú-szagú az egész... Csodálatos ez a város, de sajnos lehetőségeket nem ad, olyant nem, amivel élni, túlélni lehetne. Olyant, amivel majd évek múlva Andris elé állhatok, hogy itt van fiam, el tudlak indítani az életben. Nem ad esélyeket sem, egy méltó, élhető életre. Egy kistestvérre Andrisnak, mert itt, most sajnos nem tudunk babát vállalni, pedig a szívem szakad meg érte.... És Andrisnak sem ad esélyt, hiszen ha maradunk, nem fogom tudni taníttatni. És nincs esély arra sem, még ha mindketten találunk is Pécsen munkát, hogy a szüleinket segíteni tudjuk, ha ők rászorulnak majd. Mert rá fognak. 

 A Tv-torony után, ahol Andris még sosem járt, és nem is nagyon fog már,  beültünk vacsizni, majd felsétáltunk a Széchenyi térre, fagyiztunk, elmentünk a Színházig. Olyan jó volt, olyan békés.... Elképesztő egyébként, este 9 után értünk fel a Széchenyi térre, és olyan nyüzsgés volt, a kávézók teraszai zsúfolva, ezt is szeretem itt.

 

Az utolsó ovis napja ebben az életben....

Apával a játszin

TV torony tetején

Sétatér

 Az emlékeim, a múlt ideköt, sosem fogom elfelejteni, hol sétáltunk át éjszakákat beszélgetve, vagy ültünk a Kálvária domb lépcsőjén olyanokkal, akiket nem láttam már 10 éve, de még eszembe jutnak. Az első fősulis év, a szerelmek, a bulik, a csalódások, amikor azt hittem, nem lehet túlélni, hogy mégsem szeret. Amikor ott jött a szerelem, ahol a legkevésbé sem vártam. A fájdalmat, amikor vége lett és a reményt, hogy mégiscsak van élet utána. Barátok lettünk, és barátokat szereztem általa. Igazi barátokat, akikkel hosszú kihagyott évek múlva is ugyanolyan féktelen kölyökként tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. És elvesztett barátokat, akiket az idő sem tudott elfeledtetni. Akik túl korán, túl fiatalon mentek el. Pedig neki is volt része abban, hogy megismertem a férjemet, hiszen kollégák voltak, ő hozta el ABBA a buliba. Ennek már 12 éve. Nem szerelemnek indult, részemről nem, én csak az időt akartam eltölteni, nem akartam egyedül lenni. De beleszerettem, és alig 3 hét után gyakorlatilag együtt éltünk. Október elején ismerkedtünk meg, mint anyósomtól megtudtam, karácsonyra haza akart vinni magával. Szeptemberben 9 éve leszünk házasok. Mennyi esély volt rá, hogy én, aki Somogy déli részén laktam, és a férjem, aki Nyírbátorban, pont Pécsen kerüljünk össze? Nem sok.... És most együtt megyünk neki a világnak, és valahol megnyugtat az, hogy nem leszünk egyedül. Sokan aggódnak, hogy Andrissal de nehéz lesz, semmi segítség, senki ismerős. Ketten leszünk. Nem egyedül.... 

Bármilyen nehéz is most ez az időszak, vigasztal, hogy merünk változtatni. Igaz, a körülmények kényszerítenek rá, de én még mindig hiszem, hogy semmi nem történik ok nélkül. Mindennek oka van az életben, legfeljebb ott, akkor, amikor megtörténik velünk, még nem tudjuk, mi az. De előbb-utóbb mindig kiderül. :D

Fogtündér

Voltunk ma a gyerekfogászaton. Andris hetek óta panaszkodik időnként, hogy fájnak a metszőfogai. Nem esett el, nem ütötte be a száját, látható semmi nem volt rajta. Ma megnézte a doktorbácsi, aki egyébként az oviban is nézi őket 2-3 havonta. Jönnek a maradó fogai, azok feszítik a fogacskákat, kb 5-6 hónap múlva kipottyan a foga. Kicsit korán szerintem, de megnyugtattak, van ilyen.

Évzáró II.

Hoztam képeket is, az múltkor lemaradt.

Bogi, a szerelem.

 

 Kicsit melege lett....

Évzáró

Évzáró volt ma az oviban, nagyon édesek és ügyesek voltak, bő 3/4 órás műsort adtak a gyerkőcök. Voltak csoportos versek és énekek, de mindenkinek volt saját verse is, szerintem nagyon jól sikerült. :)

Szobafogság...

Anya, a mami tuti nem örülne, ha tudná, hogy bántok ti a gyerekkel....





Minősithetetlen a viselkedése, visszabeszél, hisztizik, az oviban verekszik, felette sem múlik el nyomtalanul ez a bizonytalan időszak. Viszont hagyni sem lehet,és ma jött el a perc, hogy átlépte a határt. A kiabálás nem használ, meg nem verem (mellesleg az sem használ), mesemegvonással fenyegettem, nem használt, ma bevetettük a délutáni szobafogságot. Először sírt, majd kiabált, aztán hisztizett, fenyegetőzött, könyörgött, aztán szépen kért egy mesekönyvet (kapott, nem kínozni akarom, csak nevelni, egy 2,20szor 2,20as szoba játékok nélkül elég bünti), és hősiesen leülte a magáét. :)