Kis magyar valóság

Tudom, nem politizálunk, igy csak leirok egy történetet. Adott egy kisvárosi kórház, ahova nem utaltak be beteget tegnapelőtt, mert nem volt orvos, aki felvegye. Tegnap 7re bevitték, a hozzátartozó tolta el ekg-ra, uh-ra, mellkasröntgenre, mert nem volt betegtologató, fél 12kor került ágyba. Ma vizsgálat közben meghalt. A nagymamám volt. És hiába tudom, hogy már hónapok óta nem volt jól, és cukorbeteg volt, meg szívbeteg és a veséje is tönkrement a cukortól, meg az a 78 év.... De bennem van, hogy mi lett volna, ha....

MIÉRT?????

Nem tudom, mi van az emberekkel...Tele vannak irigységgel, kárörömmel, vagy csak a féltés beszél belőlük? Az utóbbi napokban-hetekben ha szóba kerül, hogy elmegyünk, mindig megkapjuk, hogy hát ott is nehéz lesz, haza fogtok jönni, én nem mennék, hogy tudjátok itthon hagyni a gyereket.....

Mintha két felnőtt ember nem tudna felelős döntést hozni.

Elegem van abból, hogy olyan emberek is belebeszélnek, akiknek a véleménye nem érdekel, mert szinte nem is ismerem őket. De nem biztatnak, áááááá, inkább meg akarnak ijeszteni, el akarják venni a kedvünket.

Miért nem lehet együtt örülni a másikkal? Miért nem lehet biztatni? Vagy csak simán befogni a számat, ha nem egyezik a véleményünk???? Miért kell lehúzni, elbizonytalanítani, egyáltalán belebeszélni?????

A bátyám felesége is meg van kergülve,hogy Andris anyuékhoz költözött, hogy ott is marad és valószínűleg az oviévet ott kezdi, ha nem tudjuk augusztus végén elvinni. Állandóan azzal van elfoglalva, hogy hova tesszük a cuccainkat, hogy tudjuk Andrist itt hagyni (pedig nem lehet rossz helyen, ha ő is anyuéknál hagyja a gyerekeit....), hogy Andris visszabeszél (amit az érintett felnőttek le is tudnak rendezni vele). Mintha attól félne, hogy az ő gyerekeinek így kevesebb figyelem, szeretet, ajándék, vagy nem tudom mi jut. Pedig pont Anyu az, aki kínosan figyel erre.

Tudom, hogy Andris messze van a tökéletestől, és őszintén, ennek örülök is, hiszen gyerek, és ez a dolga, hogy gyerek legyen. A szüleim és a nagymamám, akikre rábíztam, szeretik és tudom, hogy jó helyen van, vigyáznak és figyelnek rá, segítenek neki ezt átvészelni, hiszen ez az egész felette sem múlik el nyom nélkül. A legjobbat akarják neki. Ugyanúgy, ahogy tesóm gyerekeinek is, és tették is ezt, amikor neki volt szüksége segítségre. Attól félek, lassan tele lesz a bugyrom, és rá fogom borítani az egészet a sógornőmre, és abban-tapasztalat-nem lesz köszönet....